Ha valakiről véleményt mondunk, vagy kritizáljuk, vajon ez is ide tartozik? Ez egy érdekes kérdés, mindig attól függ, honnan nézzük a dolgot. Sokszor vágják a keresztények egymás szemére – ne ítélkezz!-. de Jézus ezeket az igéket úgy gondolom azoknak szánta, akik képmutatóak voltak. Vagyis akik ugyanolyan hibákat követtek el de a másikat kritizálták. A kritika jó értelemben egy helyreállító dolog, de csak az őszinte és nem bántó kritika. A rosszindulatú és bántó kritika, vagy ami hazugság, esetleg irigységből származó az bűn. Legyünk megfontoltak, körültekintőek, magunkat megvizsgálók, bölcsek ebben a dologban, úgy gondolom erre hívta fel a figyelmünket az Úr. Sajnos előfordul velünk is, hogy előbb beszél a nyelvünk, mint ahogy az eszünk átgondolná. Nem titkolom, jártam már én is úgy, hogy megbántam, amit hirtelen kimondtam, mert egy óra múlva már másként láttam a dolgot. De milyen jó, hogy a Szentszellem figyelmeztet, és van, akihez jöhetünk; a mi Urunkhoz, és kérhetünk bocsánatot és bölcs beszédet tőle.

Ha választanod kellene két büntetés, a dorgálás és a száz botütés közül, melyiket választanád? Ha szükséges lenne, akkor nyilván a dorgálást, bár annak sem örülünk igazán. Az ostoba és az értelmes ember között az a különbség, hogy az előbbinek semmi sem használ. Még az ütlegelés sem. Az értelmes ezzel szemben a dorgálásból is kész tanulni. Megrendíti, de a tanulságot levonja. Nem valószínű, hogy bármelyikünkre száz botütés vár mostanság, de ha valaki megdorgál, tanuljunk belőle!

Ha van reménység ezen a földön, az csak azért van, mert felhangzik még Isten neve. Emberek milliói vetik bele létezésük összes örömét és szomorúságát. Ő az, aki az egész emberiséget magába foglalja és mindennek értelmet ad. (Bruno Ferrero) “Miért hallgatsz Istenem? Hát nem látsz? Nem látod a körülöttünk lévő nyomorúságot és gonoszságot? Hát nem sírsz? Nem látod a világodban a gyilkos kezeket, a békétlenséget és népek szenvedését? Hát nem hallod? Hiszen kiáltanak: elég! Hiszen kiáltanak: békét! Hiszen kiáltanak: valamit tegyél!” Hallgatsz?
Isten szól: “Ne ölj, és éljetek minden emberrel békességben.” Isten szól, és mi ezt halljuk és tudjuk. De megyünk az ellenkező irányba, megyünk a háborúkba, értelmetlen öldöklésbe vagy a gyilkos gondolatainkba. “Ne ölj, szeressétek az igazságot és békességet és ellenségeiteket!” Isten szól: “Ne lopj, élj tisztességesen, gyűlöld a rosszat és szeresd a jót.” Mi az ellenkezőjét tesszük. Egy olyan kerékpárt taposunk, amelyen érdekeink ülnek. És hajtunk sebesen, minden törvényen, tisztességen és embereken keresztül. Tudjuk, mi a jó, de száguldunk a rossz irányba. Isten szól: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, szeresd felebarátodat, mint magadat!” De mi elfutunk a szerető Isten kitárt karjai elől. Nem viszonozzuk szeretetét, amivel teremtett, megváltott minket. És mi kiken segítünk önzetlenül? Van valaki, akiért odaadnánk életünket? Úgy, mint Krisztus adta értünk? “Éljetek
szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket.” Az ellenkező irányba tartunk. És ezek után, értetlenül állunk nyomorúságunk előtt, a szeretetlenségben, tisztességtelenségben és öldöklésben szenvedve, kérdőn kiáltva. “Istenem miért hallgatsz?” Pedig Isten szerető bírája a földnek. Isten szól! Uram Istenem, kérlek, segíts, hogy bizonytalanságom helyett bízzak, önzés helyett segítsek. Uram adj erőt, hogy szeressek. Ámen.

Ha vezető vagy, igyekezz elkerülni ezeket a kelepcéket:
1) Vezetés helyett aprólékos irányítás. Az emberek irányításához a legkisebb részletekre is odafigyelő szem kell, míg a vezetéshez a látás megosztása, célok kitűzése és a motiválás. Tisztában kell lenned a különbséggel! Amikor vezetés helyett mindent kézben akarsz tartani, a munkamorál zuhanni fog, mert az embereknek világos célok kellenek, és szabadság arra, hogy kitalálják, hogyan érhetik el azokat. Ne válaszd a mikromenedzselést; ezáltal a körülötted lévők és az alárendeltjeid nem fogják magukénak érezni a munkát, pedig arra szükség van a jó csapatdinamikához és a problémamegoldáshoz. Eisenhower elnök egyszer ezt mondta: „Húzd meg a zsinórt, és követni fog, ahová csak akarod. Nyomd, és sehová sem fog menni.”
2) A személyhez kötődő lojalitás összekeverése a csapatépítéssel. Jó, ha szoros munkakapcsolatban vagy bizonyos kulcsszemélyekkel, de az is fontos, hogy az emberek egymáshoz is kötődjenek (ld. Róma 12:5). Tégy meg mindent azért, hogy mindenki bekerüljön a csapatba, érezze, hogy értékelik, és megtanulja, hogyan tud együttműködni másokkal.
3) Félelem új dolgok kipróbálásától. Ha új területeken tesszük próbára az embereket, ez azt is jelenti, hogy hibázni fognak. Ha a megszokott dolgokhoz láncolod őket, az biztonságot nyújthat nekik (és neked), de ennek az ára az, hogy a motiváció szelét kifogod a vitorlájukból. Vezetőnek lenni azt jelenti, hogy vállalod mások tévedésének a kockázatát, és összeharapod a szád, miközben hagyod, hogy „kitotyogjanak” az ismeretlenbe. Mint az a szülő, aki intenzívebben imádkozik, amikor tinédzser gyermeke először viszi el a családi autót, hogy vezessen egyet, el kell fogadnod, hogy bizonyos kihívások, amelyek téged megrémítenek, másokat felszabadítanak. Salamon azt mondta: „Dolgozz keményen, és legyél vezetővé”. Ez felvet egy kérdést. Ha te másokat vezetsz, téged ki vezet? A vezetés legjobb módja, ha Istent követed, és engedelmeskedsz Igéjének!

MÉLYSÉGEK ÉS MAGASSÁGOK

Kamaszkorom kezdetén (13 éves voltam) meghalt az édesapám. Nem volt igazán jónak mondható a kapcsolatunk, engem mégis megviselt, és elég volt ahhoz, hogy nagy erővel el kezdjek lecsúszni a lejtőn.

A legnagyobb mélységekig "sikerült" jutnom. Egy nálam jóval idősebb sráccal megismerkedtem, azt hittem, ez a kapcsolat mindent feledtetni fog velem, és meghozza a számomra a várva várt boldogságot. Boldognak éreztem magam, mert nagyon szerelmes voltam. Azt hittem az az érzés sosem múlik el. Süket, és vak voltam. Nem hallottam meg az édesanyám óvó, intő szavait. Az iskolát kerültem a rossz társaságom miatt. 14,5 évesen terhes lettem. Abortusz lett a vége. Ezt már a gyámügy sem nézte tovább jó szemmel, és intézetbe kerültem. Gyűlöltem az édesanyámat ezért. A legdurvább, legcsúnyább szavakat vagdostam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy szándékosan tönkre akarja tenni az életemet. Az intézet sem volt megoldás. 4 hónapon keresztül szökdöstem az intézetből a barátomhoz, akibe szerelmes voltam. A négy havi ingázást megunta az intézet, és az anyukám is, ezért kivett onnan. Ezek után odaköltöztem a sráchoz, akivel jónak mondható volt a kapcsolatunk, attól eltekintve, hogy állandóan megcsalt. Mivel nagyon szerelmes voltam belé, ezért szemet hunytam a megcsalások fölött. 15,5 évesen újra teherbe estem. Azt hittem, ha megtartom a babát, akkor a kapcsolatunk is rendeződni fog, hűséges lesz hozzám. Ő azonban folytatta a kicsapongásait, én viszont egyre sűrűbben szóvá tettem neki. Ezért elcsattantak az első pofonok, majd öklösök a részéről. Végül már a végsőkig is elment. Hat hónapos terhesen kórházba kerültem, mert úgy megvert. Innen nem volt visszaút, féltem, rettegtem tőle. Próbáltam többször elhagyni, de mindig sikertelenek voltak a kísérleteim. A családomat sem kímélte. 1997-ben megszületett a fiam. Mindenért őt okoltam azzal az indokkal, ha ő nem lenne, nem kötődne hozzám az apja hozzám ennyire, és én már rég szabad lennék. Amikor az "élettársam" megvert, én a fiamon vezettem le a feszültségemet.
1999. januárjában anyaotthonba menekültem a fiammal, de három hónap után el kellett hagynunk. Ekkorra már két öngyilkossági kísérleten túl voltam. Az anyaságra, gyermeknevelésre alkalmatlannak talált a gyámügy, ezért a fiam az édesanyámhoz került. Engem az élettársam keresett, üldözött, ezért én már nem mehettem vissza a családomhoz. Csavargó életet éltem és a harmadik öngyilkossági kísérletemet is megtettem. Ezután a pszichiátriára kerültem, ahol megismerkedtem egy drogos fiúval.

A pszichiátriáról már egy párként mentünk "haza" ezzel a sráccal. Munkahelyem nem volt, ezért lopásokból tartottam fenn magunkat. A barátom a fizetését heroinra költötte. 1999 augusztusában volt a teljes napfogyatkozás, amit én úgy ünnepeltem meg, hogy életem első heroin adagját beadtam magamnak. Ettől kezdve nem volt megállás. Egyik napról a másikra éltünk, az utolsó fillérünket is drogra költöttük. Ez együtt járt a még több lopással, és már nemcsak boltokból loptam, hanem zsebeltem mindenkit mindenhol, csakhogy pénzem legyen az anyagra. Ha néha elmentem a fiamat meglátogatni, akkor úgy jöttem el a családomtól, hogy mindig elloptam tőlük valamit. (A látogatások lényege mindig ez volt.) A rendőrség is egyre többször kapott el, ezért az aktám elég szépen hízott. Lopás, rablás, bíróság, felfüggesztett börtön, pénzbírság. Nem volt megállás. Egyre és egyre nagyobb dózisú anyag kellett, hogy jól érezzem magam. Annyira a hatása alatt voltam, hogy gátlástalanul bárhol belőttem magam, nyilvános wc-ben, Mc Donald's-ban, metró aluljárókban.

Időközben fiam apja börtönbe került, a drogos barátommal megszakadt a kapcsolatom, ezért hazaköltöztem a családomhoz. Nem mertem tovább lopni, mert féltem, hogy a sok rendőrségi ügyem után most már komoly ítéletre számíthatok. Borzalmasan éreztem magam otthon, állandó elvonási tüneteim voltak, beteg voltam, enni sem akartam. Hiába laktam otthon, a fiammal nem foglalkoztam semmit. Ha néha pénzhez tudtam jutni, az csak úgy volt lehetséges, hogy amikor édesanyám dolgozott, akkor én minden eladhatónak vélt dolgot összeszedtem, és eladtam fillérekért, hogy anyaghoz jussak. Otthon akkor telt be a pohár, amikor a vadonatúj bojlert eladtam. Édesanyám a rendőrséggel fenyegetőzött. Sírtam, könyörögtem, hogy ne tegye, és ki tudja hányadjára megígértem neki, hogy leszokok a drogról. Gyógyszereket vettem, hogy majd azzal lassan, fokozatosan leszokok otthon egyedül. Depressziós, agresszív lettem. Sokszor az őrület határán voltam. Rengeteget gondoltam a halára, hogy még az is jobb a szenvedéseimnél.
Egyszer felkeresett egy régi ismerősöm "csak úgy". Beszélgettünk, és kiderült, hogy az egyik legsötétebb ember, akit valaha ismertem. A mottója ez volt: "pénz, drogok, kurvák". Mondanom sem kell, fantáziám egyből beindult. Felajánlottam neki magam heroinért cserébe. Nem kellett sokat győzködnöm. Még aznap megkaptam az adagomat, este pedig már mentem "dolgozni" az utcára. Anyám egy darabig nem tudta, hogy mit csinálok, de egy idő után rájött, amikor jóformán csak aludni, meg fürödni jártam haza. Furcsa ilyet mondani, de jól éreztem magam. Természetes dolognak vettem, hogy egy férfi és egy nő lefekszik egymással, mindegy hogy nem ismerik egymást. A lényeg a napi adagon volt. Bármire képes lettem volna érte. A prostitúció számomra egy volt sok megélhetési mód közül. A régi ismerősöm lebukott és börtönbe került. Az utcán csak úgy maradhattam, ha "hivatásos futtatót" választok magamnak. Muszáj voltam ezt tenni, ha drogot akartam. Csakhogy ő nem adott nekem semmit a tevékenykedésemért cserébe. Volt, hogy reggeltől késő estig róttam az út szélét, fillérekért adtam magam oda, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb alakoknak, mire odakerültem, hogy leadtam a pénzt "a védelemért", az "úthasználatáért" meg a futtatónak "járó" jussát, nekem szinte semmi sem maradt. Jött az elvonás. Az a gyötrő kín, amikor gyógyíthatatlan betegnek érzi magát az ember. Ez az állapot egyre gyakoribb lett. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Meg akartam halni. Most már komolyan. 176 cm magas voltam, hozzá 40 kilóval. A testem elhasználva, mint egy papír zsebkendő, a lelkem kiégve. 20-21 éves voltam, de 35-nek is kinéztem. A mai napig beleborzongok, ha visszagondolok az akkori énemre. Így álltam egy gyerekkel a hátam mögött, mindenféle jövőkép nélkül.

Akkor történt valami. Életemben először könyörögtem Istenhez, ha Ő tényleg van, akkor most jöjjön, és segítsen nekem, emeljen ki engem ebből az óriási gödörből. Most, vagy soha. Könyörögtem, de nem hittem benne.
Űztem tovább az "ősi mesterséget", benne voltam az ördögi körben. Egyik este úgy feküdtem le, hogy másnap megveszem az utolsó adagomat és utána leállok végleg. Húsvét előtt pár nappal voltunk. Nekem akkor egy arab férfi volt a drogellátóm. Felhívtam, hogy tudnánk-e találkozni. Azt felelte, nem "dolgozik" és nincs is nála semmi. Volt nekik egy ünnepük, amit úgy hívtak: ramadan. Ez alatt az ünnep alatt nem adtak-vettek anyagot az országban. Kész voltam, az ő hülye ünnepe miatt kell nekem majd egy hétig szenvednem? Nem akartam elhinni.

Más vonalon nem tudtam heroinhoz jutni, így a heroinra szánt pénzből megvettem a legerősebb gyógyszereket, amiket csak lehetett, és hatalmas elszántsággal elhatároztam, hogy leszokok a szenvedélyemről, ha belepusztulok is. Az első napot jóformán átaludtam. Olyan dózist vettem be a pirulákból. A második nap már elkezdődött az elvonás. Borzalmas volt. Egész nap csak feküdtem. Nem ettem semmit, csak a gyógyszert, de azt rendesen. Állandó hasmenésem volt, hánytam, a vége felé már a gyógyszert is. A derekam majd le szakadt, a fejemben az ér úgy lüktetett, azt hittem szétrobban. A csontjaim úgy fájtak, hogy egy pici mozdulattól azt hittem meghalok, éreztem ahogy lüktetett benne a csontvelő. Kegyetlen fájdalmaim voltak. Az orrom folyt, köhögni sem mertem, mert minden egyes mozdulat keserves kínba torkollott. Sírtam, szó szerint ordítottam. Mindig erősnek mutattam magam, még akkor is, amikor az egykori élettársam vert. De ott akkor annyira elhagyatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Az édesanyám sírva könyörgött, hogy bírjam ki, ennél már csak jobb lehet, ne adjam fel. Nyolc napon át a kínok kínját éltem át, a "poklokat" jártam meg, de az utolsó csepp erőmig küzdöttem. Egyszer csak fel tudtam kelni, tudtam enni és rá tudtam mosolyogni (!) a kisfiammal és beszélgettem az édesanyámmal. Furcsán, de nagyon jól éreztem magam, mégis üresek voltak a napjaim. Az addigi pörgős életem megszűnt. Nem hajtottam magam a pénz és a dealerek után. Tudtam, éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ez a semleges állapot nem lesz jó sokáig.

Elkezdtem munkát keresni, de sikertelenül. A családomnak állandóan meg akartam felelni, ez viszont felőrölte az idegeimet. Amúgy sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, azzal hogy nem volt munkám csak otthon ültem, állandó viták voltak, ha elmentem valahová vagy hozzám jöttek, állandóan gyanúsan figyelgettek, nézték nem csináltam-e valamit. Úgy éreztem, hogy csak az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak rám. Nem bírtam tovább, állandóan sírtam, depressziós voltam. Újból a halált találtam megoldásnak, és begyógyszereztem magam. Reggel a kisfiam bejött hozzám, hogy puszit adjon, mielőtt elindul az óvodába. Rémülten szalad a nővéremhez, hogy "anya nem mozdul". A nővérem bejött és látta, hogy elszürkült arccal, kék szájjal alig érezhető pulzussal feküdtem az ágyamban. Az utolsó percekben kerültem a kórházba, ahol a nővérem szavaival élve "túlóráztak rajtam az orvosok". Amikor felébredtem, dühös voltam, ordítottam az anyámmal és a nővéremmel, hogy miért nem hagytak meghalni. Úgy gondoltam, hogy jogom lett volna hozzá, hiszen az én életem, azt csinálok vele, amit csak akarok, senkinek semmi köze hozzá. Tájékoztattam őket afelől, ha legközelebb meg akarok halni, biztos, hogy úgy fogom csinálni, hogy ne találhassanak meg. A szavaim fájtak nekik, és ez nekem örömet okozott. "Szenvedjetek!" Úgy gondoltam, ők is had szenvedjenek, ne csak én. Mivel depressziós voltam, kórházba kerültem, gyógyszereztek mindenféle kedélyjavítókkal. Megismerkedtem egy szintén depis fiúval, aki kezdeti alkoholista is volt. Nekem mindegy volt, összejöttünk, odaköltöztem hozzájuk. Jól elvoltunk egy ideig, de később egyre több kirohanása volt az ital miatt és félévi együttélés után elhagytam.
Sikerült munkához jutnom, egy ingatlanértékesítési cégnél lettem recepciós. 2002 nyarán megismerkedtem jelenlegi párommal. Édesanyám eközben úgy döntött, eladja a házát, és egy nyugisabb helyen vesz egy másikat. Én a párommal albérletbe mentem. Közben újra állapotos lettem. 2003-ban megszületett a második fiam. (A nagyobbikat anyukám nevelte ez idő alatt.)

A nővérem 2003 nyarán megismerkedett egy számomra "különös" párral. Sokat emlegette őket és mondogatta, hogy nekem is beszélgetnem kellene velük. Én csak hittérítőknek neveztem őket. Egyszer, amikor meglátogattuk édesanyámékat, akkor a nővérem kérésére elmentem az "hittérítőkhöz". Ezek után még különösebbnek tűntek nekem. A különös az volt bennük, hogy ők pontosan tudták, hogy miért élnek. Eleinte furcsán néztem rájuk, ahogy hallottam, hogy Istenről beszélnek. Nekik is elmeséltem az életemet, a legelejétől a legvégéig. Meghallgatták, és a legnagyobb megdöbbenésemre semmiféle gúnyt és megvetést nem láttam az arcukon. Pedig eleinte féltem, hogy csak úgy fogok eszükbe jutni, mint egy drogos prosti, de nem így történt. Egy alkalommal, amikor az albérletünkben voltam, gondom, akadt a párommal kapcsolatban. A nővérem is velem volt akkor, és az ő tanácsára telefonon segítséget kértem ezektől az emberektől, ez volt a második lépésem feléjük, és akkor még nem tudtam, hogy Isten felé is. Elég szűkösen éltünk, már az albérletet is alig tudtuk fizetni, amikor édesanyám beleegyezésével úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk az új házukba. Ezután többször találkoztam velük. Időközben rájöttem (segítettek rájönni), hogy nem nekik kell megfelelnem és bizonygatnom, hogy más lettem. Elkövettem nagy hibákat, megcsináltam döbbenetes dolgokat, de Isten sosem mondott le rólam. Soha nem hagyott el. Amikor a halálba "menekültem" volna, ma már tudom, hogy Ő fogta a kezem, tudom, hogy Ő segített akkor, amikor a kábítószerről elmondtam. Azt is tudom, hogy csak arra vár, hogy fogadjam el az Ő váltságdíját, Jézus Krisztust, Akit értem is feláldozott a golgotán. Sokat beszéltem nekem Jézusról, Istenről, bizonyos problémák megoldásáról. Én semmit sem tudtam a Bibliáról, abszolút nem ismertem azt. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem megnézni egy filmet, ami Jézus életéről szól. Ez a Jézus élete (Lukács evangéliuma alapján) című film volt. Nagy hatással volt rám ez a film. Megismertem belőle Jézus cselekedeteit, szeretetét, önfeláldozását. A film végén a narrátor egy imát mondott el. Én vele együtt elmondtam ezt az imát, bocsánatot kértem a bűneimre és kértem Jézust, hogy költözzön be a szívembe. Magam sem hittem volna el, hogy micsoda szabadulást éreztem abban a pillanatban. Teljesen megkönnyebbültem, lehullottak rólam az óriási bűneim terhei. Többé nem érzem magam a kárhozat gyermekének, tudom, hogy nem kell hordoznom a bűneimet, mert Jézus elvette azokat. Bár még mindig vannak kisebb-nagyobb hibáim, gondjaim, magánéleti problémáim, mégis tudom, hogy az Ő és csakis az Ő segítségével tudom megoldani azokat. Ha hittel kérem, akkor Ő mindig segít. Új életet adott nekem, rendeződött a kapcsolatom a családommal. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg az édesanyámnak, aki mindvégig kitartott mellettem és soha nem tagadott meg engem. Újra tudok szeretni, és ami a legfontosabb, ki is tudom mutatni. A nagyobb fiam 8 éves lesz, és nagyon szeretem. Sok pótolni valóm van még, de tudom, hogy sikerülni fog, mert Isten velem van, fogja a kezem és nem hagy el soha. Ezzel a tudattal a legjobb élni. Ő van, volt és mindörökké lesz. Ha másra nem is, de Rá mindenben számíthatok. Isten irgalmas és kegyelmes. A legcsodálatosabb az egészben az, ha ezt nem csak olvassa, vagy mondja az ember, hanem át is éli, mint én. Áldott legyen az Ő neve mindörökké! Ámen


(Egy bocsánatot nyert bűnös, aki Jézus menyegzőjére készül.)

Ha valaki rosszat tesz velünk, sok esetben az első reakciónk az, hogy megtoroljuk a bennünket ért sérelmet. Ez azonban nem más, mint bosszúállás. Jézus nem erre tanítja övéit. A harag és a gyűlölet ugyanis még több haragot, indulatot, gyűlöletet gerjeszt. Az Úr ezt mondja: Enyém a bosszúállás, én megfizetek. (Rm 12:19) Nekünk az Úrra kell bíznunk azokat az embereket is, akik bennünket megsértettek, akik belegázolnak lelkünkbe. Erre azonban csak a megbocsátó szeretettel rendelkező hívő ember képes. Azt olvastam egy könyvben (A viskó), hogy megbocsátani annyi, mint elengedni a másik torkát (!!!). Nehéz dolog ez, de gyakorolnunk, megélnünk szükséges, hiszen ezáltal (is) megmutathatjuk, hogy Jézus tanítványai vagyunk.

Ha valaki számba tudná venni, hogy valójában mennyire sokszínű az élet a Földön, találna elegendő okot arra, hogy higgyen Isten létezésében… Sok természettudós vált így hívővé vagy mélyült el hitében – bár ezt a személyes meggyőződéseket ritkán emlegetik a tudományos méltatások. Nyilvánvaló, hogy a vallások többnyire “statikus-dogmatikus” istenfelfogásai nem mindenkinek felelnek meg, sőt, a gondolkodó embert gyakran irritáják is a túlságosan emberszerű elgondolások a világmindenség Teremtőjéről.

Ha valaki ügyes, gyors, becsületes, szorgalmas, az bizony előbbre kerül, mert keresi mindenki az ilyen munkást. Na már most mikor valaki kelendő akkor ő válogathat. Imádkozzunk azokért az emberekért akik ugyan ügyesek, de fondorlatos módon nem akarnak azokká válni mert lusták, vagy úgy gondolják- úgy kell a munkához állni, hogy más is hozzá férjen-. Isten értékrendjébe ez nem fér bele.

Ha valakiről mindig csak rosszat mondasz, ne lepődj meg, ha szükségedben egyedül maradsz. Pláne igaz ez akkor, ha pont azokat bántod szavaiddal, akik a legközelebb állnak hozzád. Tudom, hogy ők azok, akik a leginkább fel tudnak bosszantani, de ne feledd el: rájuk számíthatsz leginkább a bajaidban is! És ha már elrontottad, akkor kérj bocsánatot – először Atyádtól, aztán meg apádtól és anyádtól. Hidd el, Isten melletted lesz, hogy segítsen, még akkor is, ha esetleg Vele is cselekedtél már hasonló módon – mert Ő már megbocsátott Neked! (E.M.L.)

Az árnyék

Egy faluban, az iskolakezdés napjának reggelén, egy kisfiút az iskola felé kísért az édesanyja. A kisfiúnak a reggeli nap miatt hatalmas árnyéka volt, és o ezt egy harminc méter magas óriásnak látta. Az anya hirtelen megállt. Belenézett a fia szemébe és azt mondta:
- Fiam, ne a reggeli árnyékodat nézd, hanem a délit!
Egy róka, miközben napkeltekor saját árnyékát bámulta, azt mondta: - Ma ebédre eszem egy tevét. Egész délelőtt teve után kutatott. Délben azonban, az árnyakat látva azt mondta: - Egy egér is megteszi.

Csak a déli, égető nap árnyékánál ítélkezz magad felett!

Ha valaki Isten kegyelme által szentté lett, az járjon is úgy és engedje, hogy a Szentlélek határozza meg gondolkodását, beszédét, cselekedetét. A szentség adománya feladattá lesz: amivé lényünk mélyén lettünk, az mutatkozzon meg életünkben és magatartásunkban! „Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk” (Gal 5, 25). Az új természet és az új irány, amit kaptunk, életünk minden megnyilvánulásában érvényesüljön. Minden tettünkben, kapcsolatunkban, beszélgetésünkben, rejtett belső döntéseinkben és lelki előhaladásunkban ez a szentség mutatkozzék meg.

Ha valaki megint bennünket – akár szeretettel, akár indulatosan teszi – nagyon rosszul tud esni. Nehezen viseljük. Pedig, ha figyelnénk az intő szóra, sok rossztól maradhatnánk távol. A bennünket érő bírálatra, mint lehetőségre kellene tekinteni. Ezek által ugyanis lehetőségünk nyílik arra, hogy elgondolkodjunk arról, hogy hol tartunk, és ha rossz az irány, akkor változtassunk. Persze általában úgy vagyunk vele, hogy aki rosszat mond rólunk, vagy a munkánkról, a teljesítményünkről, akkor keressük a hátsó szándékot a szavak mögött, vagy azt kérdezzük, hogy pont ő beszél? Ezek helytelen reakciók. Nézzünk magunkba az intő szóra és vonjuk le őszintén a következtetéseket! Merjünk tanulni a kritikákból, ne a sértettet játsszuk, annak semmi értelme!

Ha valaki melegedni akar, akkor közeledjen a tűzhöz! Ugyanígy az Isten jobb megértésének is van egy folyamata, melyre talán a legjobb szó: a közeledés. Aki egyre közelebb kerül Istenhez, az egyre jobban érzi is, milyen jó az Ő közelében “melegedni”. A szeretet tüzének közelében aztán olvad a bűn, s éled a megbocsájtás készsége is. A biztonságot nyújtó melegben érlelődik az egyetemes béke utáni vágy, s válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy végső megoldás mindenre: egyedül az Isten. Az Isten hiányát sokan mással pótolják – a paletta széles: “pörgő” élet, önmegvalósító álmokban való pancsolás, hatalom-, s bírvágy, nemkülönben rontó szenvedélyek. Az azonban csak idő kérdése, hogy kitudódjék: Isten nem pótolható semmivel, csakis Önmagával… Ennek az isteni igazságnak szolgálatára szegődik el a hívő ember, amikor naponta közeledni igyekszik Teremtőjéhez, s ezáltal felebarátjaihoz is.

Ha valaki nem mindenben alkalmazkodik a mi eszméinkhez vagy véleményünkhöz, még nem jogcím arra, hogy az Úrért végzendő munkájától eltiltsuk. Krisztus a nagy Tanító. Mi ne ítélkezzünk, ne osszunk parancsot, hanem üljünk le egyenként alázatosan Jézus lábához, és tanuljunk tőle. Minden lélek, akit Isten készségessé tett, élő szócső, élő vezeték, akin keresztül Krisztus kinyilatkoztatja megbocsátó szeretetét. Milyen meggondoltan kell eljárnunk, nehogy egyet is elcsüggesszünk Isten fáklyavivői közül, és így eltakarjuk azokat a sugarakat, melyeket Isten e világra kíván árasztani általuk.

Az arabok „keresztje”

Az arabok büszkeségének számító szálloda, a Burdzs al-Arab, egy bizonyos oldalról nézve, egy kereszt formáját adja, méghozzá úgy, hogy takarja a Mekka felé mutató irányt.

Megdöbbentő, de igaz! Az arabok csak az építkezés befejeztével vették észre, hogy az épületnek, a vízszintesen keresztező nagyobb rész miatt, egy hosszú, vékony keresztformája van.

Az Egyesült Arab Emírségek második legnagyobb városa, híresebb mint maga a főváros, ez pedig Dubaj. Itt található a gazdag arab világ egyik szimbóluma, a Burdzs al-Arab luxusszálloda. Magyarra lefordítva: Arabok Tornya. A hatalmas 321 m magas épületet, 1994-ben kezdték el építeni és 1999-ben fejezték be.

Nem hiába nehéz észrevenni a keresztformát, mert állítólag az arabok megtiltották, hogy abból a szögből fotózni lehessen, így a katalógusokba, olyan kép nem is kerülhet bele.

Az acélból és üvegből épült építészeti csodánál, a tervezők koncepciója egy hatalmas vitorlás hajó formája volt. A szállodában található a világ leggyorsabb liftje, továbbá híres a különleges helikopter leszálló pályájáról és étterméről.

Ha valaki annak örül, ha árthat a másiknak, ha önző módon csak saját maga számít, ha a kákán is csomót keres, az ostoba. Az Úr szerint. Ha valakinek nem számít se Isten, se ember, ha nincs benne segítőszándék, ha mindig, mindenben önmagát helyezi előtérbe, az ostoba. Az Úr szerint. Ha valakinek Isten szava, vezetése, akarata számít, az értelmes. Az Úr szerint. Ha valaki mögé lát hitből a dolgoknak, vagy legalábbis keresi a mögöttes, felülről való értelmét, az bölcs és értelmes. Az Úr szerint. Gondold át, hogy miben telik örömöd! Ha Krisztus által megtisztított szívvel élsz, akkor aligha az ostobák útján jársz és cselekszel. Légy értelmes, az Úr szolgálatában teljes odaszánást felmutató tanítvány!

Ha valaki élete keresztjére nem csupán, mint a vak végzet, sors által adatottra tekint, hanem mint Krisztussal való szent közösségre, az Jeruzsálem felé tart. (R. Hübler) Sokszor sok minden olyan kilátástalannak látszik. Mit hoz a jövő? Hová tart a globalizálódó világ? Miért hal éhen percenként valaki világunkban? Miért a sok szenvedés, katasztrófa, fegyverkezés és gyűlölet? Miért törnek össze családi életek? Miért nem tudunk békességben, szeretetben és boldogságban élni egymás mellett, holott minden embernek ez az alapvető, hőn áhított vágya? Kérdések, melyek újra meg újra megkísértenek, próbára teszik hitünket, a Megváltó Jézus Krisztusba vetett reménységünket. Sátán kísért ilyenkor, ahogyan tette ezt a pusztában a Mesterrel, tette a gadarai megszállottal a Genezáreti-tó túlsó partján. Holott, van-e valami, amit magunkkal hoztunk volna ebbe a világba? Van-e valami, amit nem ingyen, kegyelemből, szeretetből kaptunk? Honnan van az életünk? Honnan vannak szüleink, szeretteink? Honnan van értelmünk, testünk és lelkünk? Mire használjuk, vagy éppen mire fecséreljük el azokat? Igen, ha lelkünk mélyén, ott a belső szobánkban szembe nézünk az élet csodájával, s benne egyéni életünkkel, nem lehet nem észrevenni a Teremtő jóságát, hatalmát, szeretetét. Félre azért minden kísértő gondolatot! Szegezzük tekintetünket továbbra is a kereszten értünk szenvedett Úrra! Uram! Hadd hirdessem jóságodat, nagy tetteidet és mérhetetlen szeretetedet! Úr Jézus Krisztus! Köszönjük, hogy te mindig velünk vagy. Ez a mi reménységünk, életünk minden napján, akár jó, akár rossz napokat kell átélnünk. Soha ne engedd, hogy elfeledjük ezt. Kérünk, ehhez add a te erődet, kegyelmedet és Szentlelkedet. Ámen.

Ha valaki féktelenül viselkedik, az nem érzi a határokat. Az ilyenre azért mondhatja az Ige, hogy ostoba, mert csak önmagára tekint. De önmagát sem látja helyesen. Túlbecsüli saját képességeit és sem Istenre, sem emberre nem tekint. Az elbizakodott ember ugyanez a kategória. Magában bízik, valamilyen képességében, felülről kapott adottságában. Isten gyermeke mit tart magáról? „Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom…”

Ha valaki ínségbe jut, akkor nem árt, ha megvizsgálja, hogy vajon nem a munka és a szövegelés helytelen aránya juttatta oda, ahol van?

Az apostolok élete

Mint általában lenni szokott, előbb-utóbb kiderül, hogy az osztályon ki vallásos. Már pénteken nagy készületben voltunk, hogy vasárnap közösen egy kis mise keretében magunkhoz vehessük a Legméltóságosabb Oltári Szentséget. Bár betegtársaim nehezen tudták elképzelni azt, hogy pap bejöjjön hozzánk. Kicsinyhitűek, gondoltam. A telefonomban lévő paptestvérek közül a belvárosi plébánost hívtam föl azzal, hogy szükségünk lenne ennek a szentségnek a kiszolgálására. Kilencen voltunk és ketten a Szentgyónás szentségéhez akartak járulni. Kaptam is ígéretet, vasárnap délután négy és hat közt beküldi a káplánt. Szándékosan nem írok nevet mert a végén nem ez lesz a lényeg.Pénteken a vizitnél kiderült - Istennek hála – hazamehetek és csak hétfőn kell bejönnöm a záróért. A betegtársak kétségbeestek. Mi lesz velük nélkülem? Mondtam, Ágotához úgyis jövök és természetesen együtt vesszük magunkhoz a szentséget. Itthon készültem és összeállítottam egy bevezető éneket áldozásra és befejezésre. Kinyomtattam. Vasárnap délután már háromkor sétálni mentünk Ágotával és négyre ahogy ígérték, összegyűlt a kis csapat, várván a káplán megérkezését. Nem akarom szaporítani a szót de hatig semmi nem történt. Még egy telefon sem jött! Nagyon szégyelltem magam. Ekkor jutott eszembe, nekem vannak fokoláros paptestvéreim akikre mindenkoron bizton számíthatok. Fölhívtam őket sorban telefonon de az ideg miatt csak később jutott eszembe, már megkezdődtek az esti misék. A társak nagyon el voltak szomorodva. Mondtam nekik, áldozás nélkül nem megyek haza. Ahogy a miséknek vége lett, sorban hívtak vissza a fokoláros paptestvérek kérdezve: mi baj Ernő? Elmondtam, hogyan jártunk. Negyedórán belül már ott volt Józsi atya. Még 30 km távolságból is volt atya, aki jönni akart. Este fél nyolc körül lehetett az idő, mire a kis csapat összejött az ebédlőben. Józsi atya egy nagyon szép „rövid misét” tartott nekünk. A Miatyánkhoz felállva kértem testvéreimet, hogy alakítsunk kört és fogjuk meg egymás kezét mert mi igazán a mi Atyánkhoz tartozunk. Az áldozás után még beszélgettünk, majd a két testvér Szentgyónáshoz járult és utána magához vette Jézus testét. Már nyolc is elmúlt. Siettem haza, hisz a gyógyszereket este kilenckor nekem is be kellett vennem.Komoly gondolatok fogalmazódtak meg bennem mert ahogy Józsi atya mondta, nagy a paphiány. Igen! - imádkozni kell papi hivatásokért de itt azt hiszem, másról is szó lehet. Azért egy telefont meg lehetett volna engedni hamarabb is, hogy bocs de nem tudunk jönni. Itt nálunk megoldatlan a klinikai pasztoráció! Nem tudom, másutt hogy van, de egy osztályról most voltunk kilencen. A többi osztályon fekvő beteg testvéreinkkel mi lesz? Ki ad nekik a betegek kenetéből mielőtt a hosszú útra indulnak? Testvéreim, én azt hiszem, ma is nagyon nehéz az apostolok élete!

Szabados Ernő

Ha úgy érzed, hogy lekanyarodtál a jó ösvényről, akkor ne csüggedj, mert van megoldás: gondolj arra, hogy bűnbánattal visszatérhetsz az Úrhoz, hiszen Ő is tudja, hogy nem vagy tökéletes. Ám az Úrnak is, neked is, sőt másoknak is az a legjobb, ha életed útja egyenes és Ő vezérel szüntelen.

Ha úgy gondolkozol, mint a világ, akkor végül úgy is fogsz cselekedni, mint a világ. A szabadjára engedett gondolatok szabadjára engedett cselekedeteket teremnek. Tehát irányítsd a gondolataidat azáltal, hogy az Igének veted alá azokat. Isten Igéjével programozd be az elmédet. Az Ige szellem és élet. Amikor az elméd teljesen át lesz itatva Isten Igéjével, akkor elég erőssé válsz ahhoz, hogy hatalmat gyakorolj, és legyőzz minden istentelen gondolatot és rossz szokást. Ne hagyd, hogy a sátán megtévesszen, és rávegyen arra, hogy feláldozd Isten dicsőségét az életedben a néhány pillanatig tartó bűnért és a saját vágyaid kielégítéséért cserébe. Zabolázd meg a gondolataidat. Elmélkedj az Igén az önző, testi gondolatok helyett. Tartsd a szemedet Jézuson, a hited Szerzőjén és Bevégzőjén.

Ha ugyanaz a személy hangolja össze a részek munkáját és cselekvéseit,akkor a sokféleség ellenére kell hogy legyen valami összhang az általuk végbevitt tettek között, sőt maguk között a cselekvők között is. Ha ugyanaz a lélek irányítja őket, akire egyébként hivatkoznak is igazolandó az eljárásaikat,akkor épphogy egymásért és nem egymás ellen kellene lenniük, ahogy a test egyes részei is a többi szolgálatáért vannak, még csak nem is öncélúan csak a másikért, hanem hogy a közös cél jó végrehajtásában kiegészítsék és segítsék egymást. Ha nem így van, akkor valami nem stimmel a „lélek munkájára”való hivatkozással, vagy az egyik, vagy az összes résztvevő esetében.Tudunk-e egységben gondolkodni, mi, a korai keresztyének késői leszármazottai,vagy annyira áthatott minket a részekben való gondolkodás és az abból mellékhajtásként kialakuló individualizmus, hogy a „lélek vezetését”csak a magunk egyedi sajátosságának véljük? Az általunk lelki ajándékként aposztrofált dolgok mi célt szolgálnak a gondolkodásunkban? Arra valók-e,hogy általuk emelkedjünk a hitkarrier útján, vagy arra, hogy hozzájáruljunk velük a többiek kiegészítéséhez, hogy együtt, egymást segítve teljesítsük be a krisztusi (és nem a saját magunk kreálta) küldetést?

Ha Urunk mindig olyan keményen bánna velünk, ahogyan azt olykor teszi, reményt vesztetten, kábultan és nyomorultul elpusztulnánk. Ne veszítsd hát el reménységedet, én lelkem! Az Úr hamarosan véget vet a fenyítésnek. Tarts ki benne, hiszen az Úr tart téged és átsegít rajta. Atyád, aki ilyennek teremtett, tisztában van azzal, hogy milyen gyenge vagy és milyen keveset tudsz elviselni. Hogyne bánna gyengéden azokkal, akiket olyan törékenynek teremtett. Ezért ne rémítsen meg a keserves jelen, mert boldog jövő virrad még rá. Az gyógyít meg, aki megfenyített, és jelenlegi haragját, meglátod, az irgalom bősége követi majd.

Az apátlan nemzedék

Szerző: Bartus László (168 óra washingtoni tudósítója)

Az elmúlt hónapokban meglepő jelenségeknek volt tanúja a világ. Előbb a Katrina hurrikán alatti fosztogatások, majd a franciaországi zavargások döbbentették meg a nyugati civilizációt. Legalábbis azt a részét, amely nem örül a bajnak.

Az amerikaiak nehézségei láttán Európa alig tudta leplezni elégedettségét (a muzulmán világról nem is szólva, amely Allah igazságos bosszúját látta a természeti csapásban). Míg a párizsi lázadás Amerikában aratott érzékelhető örömöt: a "fennhéjázó franciák", akik annyira érzéketlenek az amerikaiak terroristák ellen folytatott harcával, most megkapták!

Amerika és Európa ellentéte nyilvánvaló, a francia-német törekvések sikeresen Amerika ellen hangolták a jó öreg földrészt. Európában leplezetlen örömmel fogadnak mindent, ami Amerikának rossz, és a legelképesztőbb szörnyűségeket is szívesen elhiszik, ha Amerikáról van szó. Pedig Európának nem igazán van erkölcsi alapja az amerikaiak ítélgetésére. Erre mutatott rá a Wall Street Journal a titkos fogolytáborok miatt kipattant vitában, miután az unió kijelentette: "A jogállami Európában nem lesz Guántanamo." Európa nem volt képes megakadályozni se a gázkamrákat, se a Gulágot, pár éve tehetetlenkedve nézték, hogy a szerbek és az albánok civilek százait gyilkolják halomra.

Kelet-Európában, így Magyarországon is, évekig lehet valakit vádemelés nélkül előzetesben tartani, pedig azok nem terroristák, "csak" köztörvényes bűnözők. Nem beszélve a menekültekről, akik törvényt sem sértettek. Az amerikai lap szerint az európai országok az esetek többségében visszaküldik a menekülteket - oda, ahol nagyobb kínzásoknak vannak kitéve, mint ahogy a CIA vallatja a terroristákat -, és legtöbbször a biztos halál vár rájuk. Ezek az emberek a szabadságukért küzdöttek, és nincs helyük Európában, a terroristáknak ellenben van?

A Wall Street Journal szerint Amerika-ellenesség van a humanista, emberi jogi érvek mögött. Emberi jogi érvek, persze, vannak. Nem szép a kínzás, de a felrobbantott metrószerelvényben szénné égett emberek sem szépek. Nem szép Guántanamo, de az államnak kötelessége, hogy megvédje állampolgárai jogát az, élethez, amit a terroristák nem tisztelnek. Egyébként sem kötelező terroristának lenni, aki mégis ezt választja, annak számolnia kell azzal, hogy törvényen kívüliként kezelik. Ez afféle "munkahelyi ártalom". Sokkal nagyvonalúbban kezeli Európa az emberi jogok védelmét Kínában, Szudánban, Ukrajnában, de még Magyarországon is, és lehetett volna emberi jogi demonstrációt szervezni Szaddám Huszein idején Bagdadban is. De az nem lett volna "buli", vagyis olyan balhé, aminek nincs igazi kockázata.

A lényeg a buli

A Magyar Hírlap kiküldött tudósítója voltam az iraki háborút ellenző pesti tüntetésen. Akkor ez volt a divat, és minden sznob bölcsész ott volt, s nagyon fontosnak érezte magát. Az akkori tüntetés résztvevőinek a szervezők röplapokat osztogattak, hogy "miután mindent megtettünk a világbékéért, este 7-kor találkozunk a Trafóban, zene, tánc, kitűnő italok, buli".

A humanista széptevés mögött a kulcsszó: buli. Buli Hitlernek nevezni Busht, tüntetni a nagy szent világbékéért a terroristák oldalán, buli szétverni minden várost, ahol a világ vezetői összegyűlnek, hogy megoldást keressenek a világ bajaira. (És buli éjszakánként autókat gyújtogatni, és egy focimeccs után, vagy helyette, szétverni a metrószerelvényeket vagy a másik csapat drukkereinek a fejét.) Ennek az irányzatnak a tömény ostobasága és képmutatása talán a G8 (a világ vezető 8 ipari országának vezetői) csúcstalálkozóján lepleződött le leginkább. Töméntelen mennyiségű pénzt szavaztak meg ezek az országok Afrika szegényeinek, de az antiglobalisták szétverték azt a skóciai kisvárost, ahol a megbeszélést tartották. Ha Afrika szegényei érdekelték volna őket, akkor ünnepelniük kellett volna. Ünnepelték viszont ugyanott és ugyanakkor Bill Gatest, a Microsoft alapítóját, mint Afrika nagy barátját, és a Live 8 koncert sztárjait. Miért kell a McDonald's-ot szétverni, a Microsoftot pedig ünnepelni? Magasabb humanista logikát ne keressünk, a válasz abban rejlik, hogy hol mi volt a nagyobb buli.

Az öbölháború után az ENSZ BT szankciókkal büntette Szaddám Huszeint, akkor azzal jöttek a széplelkek, hogy mi lesz az iraki néppel, amely erről mit sem tehet, segíteni kell nekik. Adjunk nekik élelmiszert. De Szaddám megkerülésével nem lehetett élelmiszert adni az iraki népnek, ezért a diktátor, aki tízezer számra gyilkolta a népet, lett a jótékonysági akció iraki megbízottja. Így jött létre az "Olajat élelmiszerért" ENSZ-program, amely gyakorlatilag a szankciók kijátszása volt. Nem kell mondani, hogy az iraki nép egy kiflivéget sem kapott belőle, viszont Szaddám Huszeint gazdagította, megerősítette, és a világot soha nem látott korrupcióba sodorta. Volt, aki azonnal: ő megmondta előre, hogy ez lesz belőle, de őt az emberiség ellenségének, a nyomor pápájának, az emberi szenvedésre érzéketlen fasisztának nevezték ezért.

Az iraki háború elleni orosz és francia tiltakozás szépen csengő humanista szólamokra építő alapjait azóta erősen kikezdte a tény, hogy sok százmillió dollárt vágtak zsebre nagy és befolyásos cégeik Szaddám Husszeintől.

Akik a rosszat jónak mondják

Nemes, szép, igaz, humanista, emberi jogi érvekkel védik a gonoszt, a rosszat, a károst, az ostobát, a pusztítót, olyan erőszakosan, hogy nem lehet ellentmondani, s csak kevesen mernek ellenállni. Az ilyen humanisták nem számolnak a gonosz létezésével, és zavarba jönnek, amikor szembe találják magukat vele.

Meg lehet-e győzni az iszlám fanatikusokat emberi jogi érvekkel? Mit használt a francia humanizmus a ruandai áldozatoknak? Néhány katona jobban jött volna.

Amikor a Katrina hurrikán kitört, és a New Orleans-i fekete gettóban közbiztonsági vákuum keletkezett, elszabadult a pokol. A víz még be sem tört, a fekete gettó bűnöző bandái már fejbe lőttek egy rendőrt, gyilkoltak, százával erőszakoltak meg nőket és gyerekeket. A segélyszállító helikopterekre géppisztolyokból tüzeltek. Feltörtek minden gyógyszertárat, legyilkolták a kórházak személyzetét (s ha már ott voltak, a betegeket is), hogy hozzájussanak mindenféle kábítószerként használható szerekhez. A pokol és az Antikrisztus birodalma lesz ilyen.

Amerika egyik része döbbenten hallgatott, és a politikailag korrekt beszéd szellemében nem szólt semmit, de tudta, miről van szó. Azonban ha ezt nevén nevezi, rasszistának bélyegzik. Az emberi jogok védői pedig azt állították a borzalomról, hogy az a szegénység és a kirekesztettség következménye, a többségi társadalom és az áldozatok a felelősek érte. Meg kellene érteni a fosztogatók problémáját.

Sárkozy és a csőcselékezés

Ugyanez történt Franciaországban. Két észak-afrikai bevándorló fiút lopáson értek, a rendőrök üldözőbe vették őket (ez a dolguk), mire a két tolvaj egy trafóházba menekült, ahol halálos áramütés érte őket. Borzalmas tragédia. De ennek nyomán olyan lázadás tört ki a párizsi gettókban, ami ellen csak a rendkívüli állapot, a kijárási tilalom bevezetésével lehetett védekezni.

Az észak-afrikai bevándorlók gyerekei törtek-zúztak, autókat gyújtottak fel százával egyetlen éjszaka alatt. A történet ismert.

A baloldali ellenzék megértőnek mutatkozott, emberi jogi problémának nevezte a helyzetet, és Nicholas Sarkozy (magyar származású) belügyminisztert okolta a lázadásért, mert az a csőcseléket csőcseléknek nevezte. Párizsban végül azért billent a mérleg nyelve Sarkozy és a jobboldal javára, mert a lakosság kevésbé volt fogékony az emberi jogi maszlagra, miután az autóikat felgyújtották. Ha lett volna a randalírozók között csak egyetlen ember, akinek esze van, és a rombolást irányítani tudja, hogy az ne ingerelje a közvéleményt (ne gyújtsanak föl iskolákat és kórházakat), akkor ez egy emberi jogokért küzdő lázadás, forradalom lett volna, és az emberi jogi hablaty olyan mértékben mételyezte, osztotta volna meg a francia társadalmat, hogy megoldhatatlan krízisbe került volna. Így sem volt könnyű. Magyarországon is olyan cikkek jelentek meg az "emberi jogvédő" humanistáktól, amelyek összehordtak hetet-havat a kapitalizmusról, a bevándorlóellenességről, a kirekesztésről és a szegénységről, felmentve a rombolókat, sőt együttérzést követelve irántuk.

Mit is mondott ez a Nicholas Sarkozy? "Én is egy bevándorló fia vagyok, mint azok, akik gyújtogatnak, és én a 'kirekesztő' Franciaország belügyminisztere lehettem" (és tegyük hozzá, hogy a köztársasági elnöki szék legreménytelibb várományosa. Ha a társadalom kirekesztő, akkor Sarkozynek is a gettóban kellene laknia, és éjszakánként gyújtogatnia. Ha nem ott van, akkor vajon mi a különbség?

Az, hogy amíg Nicholas Sarkozy tudta, hogy mit akar elérni, voltak céljai az életben, és tudta, hogy ahhoz mit kell tennie, addig ezek a gettólakók nem akartak semmit, és nem is csináltak semmit. Amíg ő a könyvtárakat bújta, a Sorbonne-ra járt, addig az algériai és más észak-afrikai bevándorlók az utcán csavarogtak. Többségük ezt úgy megszokta, hogy miután kiöregedett az iskolás korból, dolgozni nem akart, a végzettségével elvégezhető munkát legalábbis, azért a pénzért meg főleg nem. De azt látja, hogy mások jól élnek, az orra előtt vannak a nyugati civilizáció használati cikkei, amit ő is szeretne birtokolni. A szándék és a valóság közötti ellentét először dühöt vált ki, majd rombolásban (vagy rablásban, lopásban) tör ki. Ehhez jön a kábítószer és a bűnözés, ami megfordíthatatlanná teszi a folyamatot. Nem tanulni, nem dolgozni, de úgy élni, ahogyan azok élnek, akik tanultak és dolgoztak - ez a gettó filozófiája. De aki ezt kimondja, az rasszista (az emberi jogok védői szerint).

A hagyományos fekete családmodell felbomlása

Ugyanez az amerikai nagyvárosokban levő fekete gettók problémája. Segélyekből élnek, a levegőbe nem lehet beleszippantani, mert árad a drog illata, a gyerekeket nem az iskola, hanem az utca neveli. De kell a jó kocsi, a szuper tornacsuka. A normális életvezetés hiánya miatt nem tudják elérni azt az életszínvonalat, ami másoknak megadatik, ezért jön a bűnözés: hogyan szerezhetnének máshogy pénzt, ha nem így?

Azt is mondják, hogy felbomlott a tradicionális fekete családmodell. Szégyen, ha egy férfinak csak egy nője van, pláne, ha az a felesége. Ezért kevesen maradnak a családjukkal, az anya egyedül neveli gyerekét, és persze szeretőt tart, néha többet is, de azok nem törődnek a neveléssel, az a legjobb, ha a gyerek nincs otthon. Apa nélkül, pozitív minták, fegyelmezés nélkül felnőtt generáció ez.

Szegénység és szegénység között különbség van

Azt mondják az "ember-jogászok", a szegénység a probléma. De szegénység ott van, ahol az emberek mindent megtettek azért, hogy előre jussanak, keményen dolgoznak, de mégsem jutnak semmire. Az adottságok olyanok, hogy szegények maradnak. Ezek a szegény emberek. De ők nem lázadnak, nem bűnöznek, nem gyilkolnak, és nem gyújtogatnak. A szegény ember tud megelégedni, elégedetté teszi az elvégzett munka, a küzdés maga, és tud örülni annak a kevésnek, amije van. Nem kívánja a másét, hanem örül a sajátjának, amit maga hozott létre. Ezekre mondta Jézus, hogy szegények mindig lesznek köztetek, és hogy ezeket segítsétek. De az, aki nem hoz létre semmit, annak a másé kell. Az a másét kívánja. Rájuk az a mondás igaz, amit Jakab apostol mondott: "Honnét vannak a háborúságok és harcok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irigykedtek, és nem nyerhetitek meg, harcoltok és háborúskodtok, és nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt." (Jak 4,1-3) Vagyis: nem azt teszitek, hogy tanultok és dolgoztok, s azután kéritek, hogy az megadja a gyümölcsét. Nem tesztek semmit. Csak sóhajtoztok, hogy legyen meg.

Vagyis, nem jól kéritek. Aki pedig nem tesz semmit, mégis mindent akar, az általában ostobaságot kér, amit a gerjedelmére költ. Először azt kellene kérnie, hogy ő maga megváltozzon.

A gettók öldöklő, romboló lakossága Párizsban vagy New Orleansban nem szegény, hanem bűnöző (hú, ezt nyeljék le az emberi jogvédők!). Nagy részük még csak nem is szegény a szó eredeti értelmében: sokan elfogadnák azt a kocsit Magyarországon, amivel ők járnak. Az ő a problémájukat nem lehet pénzzel megoldani, ahogy azt az emberi jogi aktivisták javasolják (kapjanak több segélyt), mert bármennyi pénzt kapnak, az soha nem elég. Azért sem, mert soha nem dolgoztak meg semmiért, ezért nem tudnak hálásak lenni, és nem tudják felfogni a pénz értékét. Bármennyit kapnak, kifolyik a kezükből. Becsületes ember még csak nem is örül a gondolatnak, hogy lottón hatalmas összeget nyerjen, jobban örülne, ha becsületes munkával elérhetné azt, amit akar. Abban nagyobb öröme lenne.

Max Weber világosan rámutatott a Protestáns etika című könyvében a nem hívők számára is, hogy a kereszténység, a bibliai normák követése, az ige használata és a kapitalizmus szellemisége között szoros összefüggés van. A bibliai kultúrában élő személy pozitív értéknek tekinti a szívós, kitartó, kemény munkát. A vállalkozást, a bátorságot, a célokat, amelyeket el akar érni. A puritanizmust, az áldozatkészséget és a türelmet. Aki célokat tűz maga elé, tudatosan készül azokra, keményen tanul és keményen dolgozik, az a Biblia szellemében jár. Annak működik a kapitalizmusa. Ő az, aki nem ássa el a talentumait, amiket Istentől kapott, akinek van, és akinek adatik. A gettók mentalitása ennek az ellenkezője: ők azok, akik még azt is elveszítik, amijük volt. Erre csak az evangélium képes megtanítani őket, az őszinte hitből és szívből fakadó megtérés. A segélyek és a védelmükre kitalált hamis, álságos humanista ideológiák, csak ártanak nekik. Mert benne hagyják őket abban, amiben vannak.

Szegénység és erkölcs

Nem a szegénység tesz erkölcstelenné valakit, hanem az erkölcstelenség tesz szegénnyé. De nem mindenki azért szegény, mert erkölcstelen. Szegény ember lehet igaz, jóságos és erkölcsös is, és nem feltétlenül gyújtogat. De attól, hogy valaki szegény, még nem biztos, hogy jó is. Nem igaz, hogy a szegénységből szükségszerűen következik a gonoszság vagy akár a jóság. Ahogy nem is a gazdagságból következik. A kísértés mindkettőnél megvan, de különböző. Jézus azt mondta, hogy a gazdagnak nehezebb. Az a gazdagság, amivel tudnak Isten szerint élni, az áldás szellemileg is. Az a gazdagság, amivel nem tudnak élni (csak a csűröket építik neki, vagy a gerjedelmekre költik), az megront. De vannak erkölcsös gazdagok és vannak erkölcsös szegények is, ahogy vannak erkölcstelen gazdagok és erkölcstelen szegények is. Hogy kedvenc példámra hivatkozzam: csak látszólag van különbség a között, ha valaki a naszályi kocsma mögötti szúrós rekettyésben vagy egy elegáns szállodában követi el ugyanazt a bűnt. Előfordul mindkettő, de a lényeg ugyanaz. A végén azonban mindenki számot ad magáról.

Talentumok és gírák

Némely helyen divat volt a keresztények között, hogy az emberek hagyják ott az egyetemet, az iskolát, a munkahelyet és - úgymond - csak az Úrnak szolgáljanak. Én is ezt tettem. Egyik barátom beszélt rá: ha már végigjártam a szociológia szakot, akkor államvizsgázzak le. Sok hasznát még nem vettem, de hálás vagyok érte, mert ez a Biblia szerint való. Az iskolákat be kell fejezni. A kemény tanulás és a kemény munka igaz azokra is, akiket pásztornak, lelkésznek hívott el Isten. A maguk területén nekik is ezt kell tenniük. De akiket nem pásztornak, nem lelkésznek hívott el Isten, azoknak a saját terveikben, céljaikban, megkezdett életpályájukon - a kapott talentumaik szerint - kell keményen tanulni és dolgozni tovább. Nagy pazarlás, amikor valakiből nem lesz pásztor vagy lelkész, de a saját életpályáját is elhagyja, mert ő - úgymond - keresztény lett. Ha az lett, akkor még jobban tudja gyakorolni azt a foglalkozást, amire neki képessége és kedve van, amihez ért, amit szívesen csinál.

A bibliai életstílus szerint nem a pénzt kell hajtani, hanem a munkát és a feladatot, ami boldoggá tesz, és a pénz jön magától (Istentől). A munka, az elvégzett feladat, a küzdés, az újabb tervek, célok, az ezekért tett sikeres erőfeszítések adják meg a megelégedést, önmagában a pénz vagy a szerzett javak soha. Persze, amikor pénzzel bánok, akkor ésszerűen döntök, a nyereségre figyelek, mert a jó sáfár nemcsak üresen forgatja a gírákat, hanem arra törekszik, hogy "Uram, a te gírád tíz gírát nyert", ami igaz nemcsak a szellemi és lelki, hanem az anyagi javakra is. De az első a szellemi, a lelki hozzáállás. A helyes motívum, amit jól példáz, hogy az a szolga, aki csak visszaadta a kapott gírát, és semmit nem csinált, az szellemi szinten elbukott, mert az is jobb lett volna, ha csak az anyagiakra néz, s a gírát odaadja a pénzváltók asztalára, ahonnan kamatostul kapja vissza. A bukása azért szellemi, mert a szívbeli motívumait az határozta meg, hogy gyűlölte azt, akitől a gírát kapta. Ezért magát mentve először hazudozott ("féltem tőled"), majd vádaskodni kezdett ("kemény ember vagy, elveszed, amit nem te tettél el, és aratod, amit nem te vetettél"), megmutatva a szíve indulatát. Ám sok igazság van abban, amit a gonosz szolga mondott: Isten valóban használni akarja a maga javára, amit mi teszünk, aratni akarja azt, amit mi vetünk (ez a záloga, a reménysége annak, hogy majd mi is aratni fogunk), és szüksége van a munkánkra. Az, aki gyűlöli Őt ezért, az nem csinál semmit, de aki Istent szereti, az örömmel dolgozik, keményen: tíz gírát gyűjt, ha csak teheti, és megkapja a gettók lázadó népének a gíráit is. Ami az emberi jogi aktivistáknak nem tetszik. Mégis így lesz.

Nem arról van szó, hogy a gettólakók gonoszabbak vagy bűnösebbek másoknál, hanem arról, hogy a gettó filozófiájával, szellemével szakítaniuk kell, mégpedig radikálisan. Ha már lázadni van kedvük, akkor lázadjanak a bűnözés, a paráznaság, a lopás, a trágárság, a drogok ellen.