2010. február 08.
2010. február 8. reggel
A túláradó szív lesz a te bizonyságtételed! Tele lesz a poharad, és csordultig! Dicséretet énekel a szíved! „Hálákat adván mindenkor mindenekért…” A szíved hálával teli. Hálákat adsz Isten minden áldásáért. Még a próbatételekért is hálát tudsz adni. Nem azért adsz hálát, amit az ördög tett, hanem az Igéért, azért a lehetőségért, hogy láthatod Istent munkálkodni, és azért az áldott igazságért, hogy Isten mindent a te javadra tud fordítani.
A vallásosság a külső szemlélő számára nehezen észrevehető. Sőt! Éppen úgy tűnik, hogy mindaz, amit a vallásos ember tesz, mély hitből táplálkozik, hiszen vallásos cselekedetei, azok következetessége példaértékű azok számára, akik csak a felszínt látják. A vallásos gyakorlatok ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy eltakarják a valóságot. Mindaz, amit a farizeus elimádkozott, igaz volt. Azonban amit imádság ürügyén elmondott, az kizárólag önmagáról szólt. Bár Istent szólította meg, szavai nem az Istenre való ráutaltságot fejezték ki, hanem saját érdemeit sorolta. A vallásos gyakorlatok, amiket hiba nélkül véghezvitt, már elszakadtak, függetlenedtek Istentől. A vámszedő semmilyen érdemet nem tudott felsorolni, csak Isten kegyelméért esengett. Nem az a baj, ha hitéletünk formai keretei rendezettek. De az már nagy baj, ha azok elszakadnak Isten valóságától, öncélúakká válnak. Amikor már nem Istenre mutatnak rá, hanem mi kerülünk a középpontba. Amikor az iránta való félelem betanított emberi parancsolattá válik (Ézs 29,13). Tekintsük át mindazt, amit hívőként teszünk! Vizsgáljuk meg, vajon a szívünk mélyén mit gondolunk: szükségünk van Istenre?
A véges időben élünk (Jelenések 10,1–7) „…nem lesz többé idő…” Meglepő kijelentés ez, hiszen nehéz kilépnünk az idő gondolatából. Vagy mégsem? Mikor letelnek határidőink, gyakran mondjuk ezt mi is, nincs több idő. Egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor majd üdvösségünk vonatkozásában kell felismernünk, hogy nincs többé idő. Mert a ránk szakadt ítéletkor nem lesz többé idő a megtérésre, a sajnálkozásra, a változásra és a jóvátételre sem. Nem tudjuk, hogy mikor szakad ketté az égbolt, vagy mennyit dobban még a szívünk, vagy hány kilométert vezetünk balesetmentesen, vagy meddig birkózik testünk különféle kórokkal. Nagyon gyorsan elfogyhat az időnk. Ha Krisztus évezredek múlva jönne is vissza, mi legjobb esetben is csak évtizedek- kel számolhatunk, s akkor meghalunk, és nem lesz többé időnk semmire. Most viszont még van idő! De nem azért, hogy fellélegezve halogassuk tovább a fontos dolgokat: a megtérést, a helyreállást, a jó irányú változásokat. Fedezzük fel az egyre múló, ezért egyre értékesebb esélyünket a megtérésre és a szolgálatra! Tegyünk bizonyságot, amíg lehet! Szeressünk, amíg lehet! Szenteljük magunkat Istennek, amíg még lehet!
“A vendégszeretetet gyakoroljátok!” A szentek szükségeit tehát nemcsak szóval kell felvenni, hanem tettel is. Vendégszeretetünkbe kell őket fogadnunk, ha rászorulnak. Ebben benne van minden egyéb testi szükséglet is: az éhezők táplálása, a szomjúhozók megenyhítése, a mezítelenek felruházása.
E világi jókban
Akinek van bősége
S nem könyörül azon,
Kinek nagy a szüksége,
Az rosszakarója
Felebarátjának
S megrontója az Úr
Szent akaratjának.
A vallásosság a külső szemlélő számára nehezen észrevehető. Sőt! Éppen úgy tűnik, hogy mindaz, amit a vallásos ember tesz, mély hitből táplálkozik, hiszen vallásos cselekedetei, azok következetessége példaértékű azok számára, akik csak a felszínt látják. A vallásos gyakorlatok ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy eltakarják a valóságot. Mindaz, amit a farizeus elimádkozott, igaz volt. Azonban amit imádság ürügyén elmondott, az kizárólag önmagáról szólt. Bár Istent szólította meg, szavai nem az Istenre való ráutaltságot fejezték ki, hanem saját érdemeit sorolta. A vallásos gyakorlatok, amiket hiba nélkül véghezvitt, már elszakadtak, függetlenedtek Istentől. A vámszedő semmilyen érdemet nem tudott felsorolni, csak Isten kegyelméért esengett. Nem az a baj, ha hitéletünk formai keretei rendezettek. De az már nagy baj, ha azok elszakadnak Isten valóságától, öncélúakká válnak. Amikor már nem Istenre mutatnak rá, hanem mi kerülünk a középpontba. Amikor az iránta való félelem betanított emberi parancsolattá válik (Ézs 29,13). Tekintsük át mindazt, amit hívőként teszünk! Vizsgáljuk meg, vajon a szívünk mélyén mit gondolunk: szükségünk van Istenre?
A véges időben élünk (Jelenések 10,1–7) „…nem lesz többé idő…” Meglepő kijelentés ez, hiszen nehéz kilépnünk az idő gondolatából. Vagy mégsem? Mikor letelnek határidőink, gyakran mondjuk ezt mi is, nincs több idő. Egyre közelebb kerülünk ahhoz a pillanathoz, amikor majd üdvösségünk vonatkozásában kell felismernünk, hogy nincs többé idő. Mert a ránk szakadt ítéletkor nem lesz többé idő a megtérésre, a sajnálkozásra, a változásra és a jóvátételre sem. Nem tudjuk, hogy mikor szakad ketté az égbolt, vagy mennyit dobban még a szívünk, vagy hány kilométert vezetünk balesetmentesen, vagy meddig birkózik testünk különféle kórokkal. Nagyon gyorsan elfogyhat az időnk. Ha Krisztus évezredek múlva jönne is vissza, mi legjobb esetben is csak évtizedek- kel számolhatunk, s akkor meghalunk, és nem lesz többé időnk semmire. Most viszont még van idő! De nem azért, hogy fellélegezve halogassuk tovább a fontos dolgokat: a megtérést, a helyreállást, a jó irányú változásokat. Fedezzük fel az egyre múló, ezért egyre értékesebb esélyünket a megtérésre és a szolgálatra! Tegyünk bizonyságot, amíg lehet! Szeressünk, amíg lehet! Szenteljük magunkat Istennek, amíg még lehet!
“A vendégszeretetet gyakoroljátok!” A szentek szükségeit tehát nemcsak szóval kell felvenni, hanem tettel is. Vendégszeretetünkbe kell őket fogadnunk, ha rászorulnak. Ebben benne van minden egyéb testi szükséglet is: az éhezők táplálása, a szomjúhozók megenyhítése, a mezítelenek felruházása.
E világi jókban
Akinek van bősége
S nem könyörül azon,
Kinek nagy a szüksége,
Az rosszakarója
Felebarátjának
S megrontója az Úr
Szent akaratjának.
Publikálva: 2010.02.08 08:11:25 - Hozzászólások [ 0 db ]